Két évvel ezelőtt elmentem a nőgyógyászhoz. Nem a szokásos szorongással, alig várva, hogy túl legyek a vizsgálaton, hanem annak az embernek a titkos önelégültségével, aki büszke az előrelátására. Boldoggá tett a gondolat, hogy végre valamit nem hagyok az utolsó pillanatra, hanem jóelőre gondoskodom még meg sem fogant magzatomról.
Előadtam a dokinak, hogy gyereket szeretnénk. A nagy bejelentés nem tett rá különösebb hatást, a vizsgálat ugyanolyan volt, mint máskor. Csak annyi instrukciót kaptam, hogy ha akarok, szedjek folsavat.
Ezután boldog időszak következett, a babavárásé. Még fogorvoshoz is elmentem, nehogy már fogkőeltávolítással kelljen majd vesződni, ha majd terhes leszek. A panorámaröntgenre várakozva felmerült bennem, mi van, ha már az is vagyok. Tudvalevőleg a röntgen nem tesz jót a magzatnak (sem). Aztán kockáztattam, végülis a fogsoromat világították át, nem a hasamat. Persze kár volt aggódni.
Ja, és szedtem a folsavat.
